Jenö Takács

Komponist und Musiker

zurück

Jenö Takács (geb. 1902 in Siegendorf, gest. 2005)
Komponist, Pianist, Pädagoge, Musikethnologe

Takács war der Doyen unter den burgenländischen Komponisten und nimmt in der Geschichte des Landes 20. Jahrhundert jenen Rang ein, den Haydn für das 18. und Liszt für das 19. Jahrhundert besitzen.

Éva Radics:

Abschied von Jenö Takács

(1902-2005)

    Der Pianist, Komponist und Volksmusikforscher Jenö Takács ist am 14. November 2005 gestorben. Er war der wohl älteste Komponist der Welt, am 25. September 2005 feierte er seinen 103. Geburtstag. Er hatte sich für das Konzertleben Österreichs und Ungarns immer sehr interessiert. Er wurde Ehrenmitglied von KIBu. Die zeitgenössischen Kompositionen haben ihn immer fasziniert. Die Konzerte, die Vorträge in Burgenland, die KIBu veranstaltet hat, hatte er mit Leib und Seele unterstützt.

   “Wer immer Gelegenheit hatte, persönlich auf Takács zu treffen, wird spontan von der Güte und Freundlichkeit dieses Mannes beeindruckt gewesen sein. Somit sei gleich das Wichtigste an ihm hervorgehoben: das Menschliche: die Art und Weise, wie er es verstanden hat auf sein Gegenüber, besonders, wenn es sich dabei um einen jungen Menschen handelt, einzugehen, wie er bereit war, sich einem anderen zu öffnen; dies stets so, dass er nicht nur genussvoll über sein Leben und seine Arbeit erzählte, sondern indem er immer in gleich hohem Maß sein Gegenüber erforschte...” – behauptet sein Freund, Christian Heindl.

   Wie Pál Esterházy, die Haydn Geschwister, Mihály Mosonyi und Ferenc Liszt war er ein Kind  jener Grenzregion, die man gemeinhin als Westen des pannonischen Raumes bezeichnet. Jenö Takács kam am 25. September 1902 in Cinfalva (Siegendorf), damals Ungarn, als Sohn von Gusztáv Takács und Gabriella Magyar zur Welt. Er stammte aus einer multikulturellen Familie: die Großeltern kamen aus Italien, aus Österreich und aus Ungarn. Es ist so, wie Jenö Takács von sich immer sagte: “Ich bin ein Monarchie-Cocktail”. Er ist in einer Familie groß geworden, wo Musik eine wichtige Rolle spielte. Er spielte selber Klavier.

  „Die Frage, wo ich studieren soll, stellte sich 1920, als ich in Sopron maturierte, wo ich Musik kennen gelernt hatte und in Schülerkonzerten öffentlich aufgetreten bin. Es hat fast so ausgesehen, dass ich meine Studien zu machen nicht nach Wien, sondern nach Budapest gehe. Als aber 1921 der Anschluss des Burgenlandes an Österreich kam, hat man von der Idee Budapest mit schweren Herzen abgesehen. Es waren damals sehr traurige Zeiten...”

   An der Akademie für Musik und darstellende Kunst in Wien hatte er Komposition bei Joseph Marx  und Klavier bei Dr. Paul  Weingarten, sowie an der Universität Wien Kontrapunkt bei Hans Gál  und Musikwissenschaft Guido Adler studiert.                    

   Als Student der Wiener Musikakademie wurde er Teil einer weit in die Geschichte zurückreichenden „Traditionskette“. Sein Klavierprofessor, Dr. Paul Weingarten war einst Schüler Emil Sauers, Sauer wiederum Liszts, Liszt Czernys und Czerny Beethovens. Komposition studierte er bei Joseph Marx. Im Geheimen jedoch besuchte er – obwohl ein „Marxist“ (d. h. Schüler von Joseph Marx) – auch Schönbergs Vorlesungen. Während seiner Studienzeit lernte er die Kompositionen von Alban Berg, Anton Webern, Igor Stravinsky und anderen zeitgenössischen Komponisten kennen. Sein erster Erfolg als Komponist und die erste Anerkennung folgte 1922, als er den ersten Preis vom Verein der Salzburger Kammerspieler erhielt.

   „1926 hab´ ich in der Musikakademie Wien meine Abschlussprüfung gemacht. Am Tag darauf hab´ ich mich aufs Schiff gesetzt und bin nach Budapest gefahren, um Bartók zu besuchen. Vorher hat es einen Briefwechsel gegeben, wann ich genau komme. Er hat mich empfangen, aber es war ein Erlebnis von geringem Interesse, da Bartók nicht gesprächig war... Er war damals vierzig Jahre alt. Er war klein, zart und zerbrechlich und hatte weiße Haare. Dünn, aber sein Gesicht hatte eine gesunde Hautfarbe - so wirkte er sehr jugendlich.“

   Im selben Jahr wurde er nach Kairo (Ägypten) engagiert. Er wurde Professor für Klavier am Konservatorium und erforschte die ägyptische bzw. arabische Musik. Im Jahr 1932 lernte er Bartók näher kennen. Es wurde in Kairo ein Kongress für Arabische Musik angekündigt, namentlich für die Musik Ägyptens. Viele Wissenschafter aus der ganzen Welt waren eingeladen, auch aus den arabischen Ländern, aber hauptsächlich aus Europa. Von Wien war Egon Wellesz gekommen, aus Berlin Curt Sachs, Erich Moritz von Hornbostel, und Paul Hindemith. – „Damals bin ich Bartók näher gekommen. Wir konnten kaum mit den interessanten Gesprächen aufhören. Er hat mich überredet, eine Aufforderung, in den Fernen Osten zu fahren, anzunehmen.“ –  Die philippinischen Inseln waren damals in die musikalische Landkarte noch nicht aufgenommen gewesen. Er hatte das Angebot Professor für Klavier und Komposition an der Universität Manila (Philippinen) angenommen. Er hatte auch           die Musik der philippinischen Urbevölkerung geforscht. Die Universitätsleute wollten von seiner Idee - die Musik der „primitiven“ Völker der Philippinen mit Phonograph-Aufnahmen zu dokumentieren - nichts wissen. Er musste sich selbst Geld verschaffen um diese Forschungsreise zu veranstalten. Also fuhr er in die  Nordphilippinen zu den so genannten „Kopfjägerstämmen“. „Ihre Zeremonien waren mit viel Gesang, Trommeln und Musik verbunden. Es ist mir gelungen, mit dem einfachsten Edison Apparat Aufnahmen zu machen...”

   Nach zwei Jahren unterrichtete er wieder als Professor für Klavier am Konservatorium in Kairo. Als Solist seiner Tarantella für Klavier und Orchester (Op. 39) spielte er überall in Europa. 1938 war seine erste Konzertreise in die USA. Im Jahre 1939 übersiedelte er zu den mittlerweile in Sopron (Ungarn) ansässigen Eltern, um dem Missbrauch seiner Person und seiner Musik durch die nationalsozialistischen  Kulturbehörden zu entkommen. „Ich denke immer mit Liebe und Freundschaft an Ungarn, das Land meiner Väter – denn in schwieriger Zeit hat Ungarn mich hilfsreich aufgenommen: dies war 1939, als ich es vorzog, die mir durch die Vergewaltigung Österreichs aufgezwungene deutsche Staatsbürgerschaft aufzugeben und die ungarische anzunehmen. Meine damalige Übersiedlung nach Ungarn habe ich nie bereut.“

   Damals bekam er einen Lehrauftrag für Klavier in Szombathely (Ungarn). Später, 1942-48 wurde er Direktor der Musikschule in Pécs (Ungarn), die unter seiner Leitung den Rang  eines Konservatoriums erhielt. In Pécs hatte er seine zweite Frau, Éva Pasteiner kennen gelernt, mit ihr lebte er zweiundsechzig Jahre lang – also bis zum Ende seines Lebens – in großer Harmonie zusammen.

   Nach den offenkundig manipulierten Wahlen 1948 – als Ungarn den Weg des russischen Kommunismus einschlug – verließ das Ehepaar das Land. Takács wurde Gastprofessor an den Konservatorien von Genf und Lausanne, später, 1952-70 Professor für Klavier und Komposition am College-Conservatory der University of Cincinnati (Ohio/USA).

  Als Pianist, Forscher und anerkannter Lehrer bereiste Takács – mit Ausnahme von Australien – die ganze Welt, was auch in seinem kompositorischen Schaffen reiche Spuren hinterließ. Er unterrichtete in Kairo, Manila, Pécs, wie auch in Genf und den Vereinigten Staaten, danach kehrte er an den Ausgangspunkt seines Weges zurück. Die letzten fünfunddreißig Jahre verbrachte er mit seiner Frau in Siegendorf, seinem Geburtsort, seit 1921 Teil des österreichischen Burgenlandes. Das dreisprachige (ungarisch-kroatisch-deutsch) Dorf liegt nur drei Kilometer vom Grenzübergang Sopron - Klingenbach.

   Im Laufe seines Lebens knüpfte er, praktisch auf der ganzen Welt, mit vielen hervorragenden Zeitgenossen nicht nur Bekanntschaft, sondern auch Freundschaft. Unter anderem lernte er Paul Hindemith, Darius Milhaud und Yehudi Menuhin kennen. In den Jahren, die er in Ungarn verbrachte (1939-1948), entstanden enge Bindungen zu herausragenden Trägern ungarischer Kultur wie Béla Bartók, Zoltán Kodály, Ernö Dohnányi, Rudolf Maros, Sándor Weöres, Gyözö Csorba und Zoltán Jékely – wie auch in neuerer Zeit zu den beiden Komponisten József Soproni und Sándor Szokolay.

   Als 23-jähriger Musiker äußerte er sich über seinen Begriff der Kunst wie folgt: „Ich kenne zweierlei Arten von Musik: eine in aufrichtiger und eine in scharlatanhafter Gesinnung geschaffene...“ – Diese Auffassung bestimmte sein ganzes Schaffen. „Das wichtigste ist, daß ein ganzer Mensch, eine ganze künstlerische Persönlichkeit hinter einem Werk steht und es ausdrückt, und zwar so, wie und was der Mensch fühlt bzw. lebt, sich freut und leidet, glaubt und leugnet und sich sehnt...“

   Niemals nahm Jenö Takács sich vor, wie er zu komponieren habe, sondern immer nur was. Stets blieb er den Prinzipien des Musikantischen treu, nie schob sich für ihn die Konstruktion in den Vordergrund. Jede Richtung war ihm wohlbekannt, jede Außeneinwirkung nahm er gerne auf, jedoch unterwarf er sich niemals einer einzigen Stilrichtung. Alte und moderne Elemente fügen sich in seinen Werken harmonisch zusammen, je nachdem, wie es der darin verborgene Gedanke verlangt. Als seine musikalischen “Vorreiter” betrachtet er Debussy und Ravel; von ihnen erbte er den Reichtum an impressionistischen Farben in der Instrumentalisierung und der Harmonie. Zu den impressionistischen Anklängen und den Einflüssen ungarischer Volksmusik in Takács´ frühesten Werken, z.B. der Sonatine Op.2 für Klavier, kam infolge des Unterrichts bei Joseph Marx strenge kontrapunktisch-thematische Arbeit. Durch die persönliche Bekanntschaft mit Béla Bartók verstärkte sich der ungarische Einfluss in Takács´ Musik. Er beeinflusste ihn in der Art der Themenverarbeitung, in der Handhabung der Rhythmik, sowie in der gleichzeitigen Anwendung mehrerer Tonarten, überdies weckte er in ihm das Interesse am Ursprung der Musik der Menschheit. Sehr viele seiner Werke sind folkloristisch, jedoch versteift sich sein Schaffen nicht auf die Musik eines einzigen Volkes, in seiner Kunst verschmelzen die uralten Melodien zahlreicher Nationen. Die Kultur Ägyptens, Japans und Chinas, wie auch Amerikas wirkte auf seine Musik anregend. Die Forschungen auf dem Gebiet ägyptisch-arabischer bzw. philippinischer Volksmusik flossen in eigene Kompositionen ein, so etwa in Goumbri Op.20 für Violine und Klavier oder die Suite Philippine Op.35 für Orchester. Sein bedeutsames Werk aus der ungarischen Periode ist die Kantate Das Lied von der Schöpfung (Ének a Teremtésröl) Op. 44, in der er das Gedicht von Sándor Weöres vertonte. Damals komponierte er auch die Rhapsodie Op. 49 für Violine oder Violoncello und Klavier (Streichorchester).

   Bartók zufolge enthält jede qualitätsvolle Musik in sich die Autobiographie seines Schöpfers. Dies trifft auf Jenö Takács besonders zu, da die Eindrücke, die er auf seinen Reisen und im Besonderen bei seinen längeren Aufenthalten im Ausland gesammelt hatte, sich in seinen Werken stark widerspiegeln.

   Diese vielfältige Färbung, die in der Folge Takács´ gesamtes Schaffen prägte, trug auch zur raschen Popularität seiner Klavierzyklen und anderen instrumentalpädagogischen Werke bei: Für mich Op.76, Wenn der Frosch auf Reisen geht o.Op., Klänge und Farben Op.95, Klarinetten-Studio Op.97, Trompeten-Studio I Op.98 und II Op.99, Ganz leichte und nicht so leichte Stücke Op. 105 für Blockflöte und Gitarre, Neues für Dich Op. 116, Postkartengrüße o.Op. für Streichorchester (Streichquartett), Für mich und mein Akkordeon o. Op. seien hier stellvertretend genannt.

   Mit Werken wie der Partita Op.55 für Gitarre oder Cembalo und Orchester, Toccata und Fuge Op. 56 für Klavier für linke Hand und dem Concerto Op. 60 für Klavier, Streichorchester und Schlagwerk begann Ende der 40er-Jahre eine betonte Hinwendung zur klassischen Formenwelt, zu der mit der Lehrtätigkeit in den USA auch Interesse an der 2. Wiener Schule trat. In der Kombination beider Elemente entstand Takács´ einziges dodekaphon organisiertes Werk - die Partita Op. 58 für Klavier. In der Passacaglia Op. 73 für Streichorchester experimentierte Takács u. a. mit seriellen Techniken. Mitte der 60er-Jahre erfolgte eine noch deutlichere Abkehr von traditioneller tonaler Bindung und eine verstärkte Zuwendung zu experimentellen Methoden: die Dialoge Op. 77 für Gitarre und Violine enthalten „geräuschhafte“ und außermusikalische Vortragsbezeichnungen, Essays in Sound Op.84 für Klarinette und Klavier beziehen Cluster und Aleatorik ein. Ebenso entstanden zu dieser Zeit aber auch Volksmusikbearbeitungen, z. B. die Serenade nach Alt-Grazer Kontratänzen Op. 83 für Orchester (Streichorchester, Blasorchester, Bläserquintett, vier Klarinetten) und Unterrichtswerke.

   Die Spätwerke der 80-er – und 90-er Jahre zeichnen sich durch eine Synthese von Elementen der früheren Schaffensjahre aus. Eine besondere Vorliebe zeigt Takács in diesen Jahren für vitale Stilisierungen im Geiste früherer Komponisten, etwa Joseph Haydns in der Sinfonia breve Op. 108 für Orchester oder Henry Purcells in der Suite Purcelliana o. Op. für Streichorchester und der Hommage à Henry Purcell o. Op. für Blechbläserquintett.

   Ein besonderes Verdienst ist sein musikpädagogisches Wirken, das – wie bei Bartók und Kodály – auf die Erweiterung des musikalischen Horizontes der Jugend hinzielt. Deshalb war es ihm auch wichtig, dass selbst seine pädagogisch ausgerichteten Kompositionen einen eigenständigen künstlerischen Wert in sich tragen.

   Jenö Takács war jegliche Diktatur verhasst, sowohl der Faschismus, wie auch der Kommunismus. Das Wort des ungarischen Dichters Attila Józsefs in “Ars poetica” trifft den Kern seiner politischen Einstellung: „Nicht einmal zischend diene ich infamen, unterdrückenden Mächten!“ Freiheit bedeutete ihm mehr als Geld. In manchen Situationen bedeutete Ungarn für ihn Zuflucht, sicheren Boden, aber nicht einmal dort hielt es ihn, wenn er das Gefühl hatte, sich nicht mit den bedrohlichen Unmenschlichkeiten identifizieren zu können.

   In seinem Leben erhielt er viele Auszeichnungen und Preise. (U. a. 1953 Verleihung des Titels „Professor“; 1962 Großes Ehrenzeichen des Burgenlandes, Ehrenbürger von Siegendorf; 1963 Österreichischer Staatspreis; 1970 Fellow of the Graduate School of the University of Cincinnati; 1976 Landeskulturpreis des Burgenlandes; 1981 Bartók-Medaille; 1982 Ehrenring der Gemeinde Siegendorf; 1987           Ehrenmitglied des Österreichischen Komponistenbundes und der                       Musikhochschule Graz; 1990 Preis der Bartók-Pászthory-Stiftung in Budapest; 1992 Würdigungspreis für Musik des Bundesministeriums für Unterricht und Kunst; Ehrenmitglied des ungarischen Blasmusikverbandes Budapest; Benennung des Festsaales des Kulturzentrums Oberschützen in „Jenö Takács Saal“; Ehrenmedaille der Stadt Wien in Gold, Haydn-Medaille der Stadt Eisenstadt; Würdigungspreis mit kleinem Kreuz der Republik Ungarn; 1997 Komturkreuz des Burgenlandes; Förderungspreis der Burgenland-Stiftung Theodor Kery; 2000            Ehrenmedaille des ungarischen Minister für Kultur „Pro Cultura Hungarica”;                       Ehrenmitglied der Ungarischen Kunst-Akademie; etwa 200 Konzerte anlässlich des 100. Geburtstages; Erscheinen des ersten Buches in ungarischen Sprache „Cinfalvától  Cinfalváig“ von Éva Radics (Masszi Verlag, Budapest); Österreichisches Ehrenkreuz für Wissenschaft und Kunst I. Klasse; Goldene Würdigungsmedaille der Uni Wien; Takács Ausstellung in Eisenstadt; Erscheinen der „Festschrift für Jenö Takács“ (Doblinger, Wien); Ehrenring der Liszt Ferenc Universität für Musik Budapest; Würdigungspreis Mittelkreuz mit Stern der Republik Ungarn; Ehrenmitglied von KIBu; 2003  Erscheinen des Buches „Takács 101“ von Éva Radics (Virtuart Verlag).

    In Österreich halten ihn viele für einen ungarischen Komponisten, in Ungarn für einen österreichischen, in Amerika ebenfalls für einen ungarischen in Europa jedoch für einen amerikanischen, sein Professor von der Musikakademie, Joseph Marx bezeichnete ihn einmal sogar als ägyptischen Bartók. Aber keine Bezeichnung entspricht der vollkommenen Wahrheit. Jenö Takács selbst verspürte einen enger gezogenen Patriotismus gegenüber dem Grenzgebiet Österreich – Ungarn, das einst den westlichen pannonischen Rand bezeichnete, das heutige Burgenland – wo sich seit Jahrhunderten die östliche mit der westlichen Kultur vereinigt.

   Sowohl Österreich als auch Ungarn ist jetzt in Trauer. Jenö Takács war ein Mensch unserer Region, der seine Persönlichkeit durch den Eisernen Vorhang niemals auseinander reißen ließ, nicht einmal zu einer Zeit, zu der dieser Vorhang Welten voneinander trennte. 

 Radics Éva:

Búcsú Takács Jenötöl

    A kiváló zongoraművész, népzenekutató, zenepedagógus és zeneszerzö, Takács Jenö 2005. november 14-én hajnalban meghalt. E tény akkor is fájdalmas és szomorú, ha tudtuk, hogy elöbb-utóbb bekövetkezik.

   Takács Jenö a világ legidösebb muzsikusa 2005. szeptember 25-én töltötte be 103. életévét.  Köszöntöttem születésnapján is – s most alig két hete, hogy utoljára nála jártam. Mint mindig, most is szívesen beszélt gyermekkoráról, ifjúságáról, zongoraművészi és zeneszerzöi sikereiröl, pedagógiai és tudományos munkásságáról, népzenei gyűjtéseiröl, kalandos életéröl, utazásairól, hírneves barátairól. Néhány évvel ezelött még nem egyszer zongorához ült, hogy eljátssza készülö művét, vagy legalább annak egy-egy részletét. Az elmúlt huszonkét évben számtalanszor voltam náluk, minden egyes találkozásunk alkalmából szellemileg gazdagabban tértem haza. Fellelkesített és ösztönzöleg hatott rám széles körű műveltsége, mindenre kiterjedö érdeklödése. Emlékezetes marad számomra közös kirándulásunk, mikor Cinfalváról Sopronba vittem a Takács házaspárt és édesanyámat kocsival. Sétáltunk a belvárosban, korán vacsoráztunk, majd volt tanárom, Soproni József szerzöi estjét hallgattuk meg. - Az idök folyamán nemcsak életének részleteit, pályájának egy-egy szakaszát, művészi hitvallását ismerhettem meg, de közel került hozzám Európa, söt a nagyvilág pezsgö szellemi életének egy-egy részlete is, melytöl oly gondosan elzárt bennünket, magyarokat a vasfüggöny. Takács Jenö az élö történelmet tárta elém, a színes és ellentmondásokkal terhes XX. századot. A kor csaknem minden valamirevaló zeneszerzöje, zeneművésze személyes ismeröse, barátja volt. Ismeretségi köre azonban nemcsak a zenei élet nagyjaira terjedt ki. Költök, írók, festök, történészek, tudósok - magyarok és nem magyarok - vették körül és tartották vele a szellemi kapcsolatot – Európában és a világ minden pontján.

   Fájdalommal búcsúzunk minden idök zeneszerzöinek korelnökétöl, aki az egész huszadik századnak tanúja volt. A szélsöséges politikai áramlatok közepette, a legviharosabb történelmi szélfúvásban, az ezerféle művészeti irányzat szerteágazásakor is mindig a maga útján járt, emberi és művészi függetlenségét, méltóságát és erkölcseit minden körülmények közt megörizte.  Tiszteletbeli tagja volt a KiBU-nak, s utolsó napjaiig figyelemmel kísérte a hangversenyéletet, érdeklödött zeneszerzö-kollegáinak új művei iránt, rendszeresen rádiót hallgatott - és örömmel anekdotázott a barátoknak.

   Talán a legszebb emlékezés, ha felidézzük szavait.

   „A zenei pálya mindenhova eljutatott. Segített persze a nyelvtudás is: már gyermekkoromban tökéletesen beszéltem magyarul és németül, a soproni gimnáziumban ezenkívül franciául és angolul tanultam. Húszegynéhány éves koromra e nyelveket is elég jól elsajátítottam. Ma egyformán folyékonyan beszélek magyarul, németül, angolul, franciául, olaszul. Szerencsés természetű vagyok, mert minden országban rövid idö alatt otthon érzem magam. Így fordulhatott elö, hogy Ausztriában magyar zeneszerzönek tartottak, Magyarországon osztráknak, Amerikában szintén magyarnak, Európában sokszor amerikainak, Joseph Marx, zeneakadémiai professzorom meg egyiptomi Bartóknak nevezett. Egyik megjelölés sem felel meg teljesen a valóságnak. Én magam szűkebb pátriámnak Magyarország és Ausztria határvidékét, az egykori Pannónia nyugati peremét, a mai Burgenlandot érzem - hol évszázadokon át ötvözödött a keleti és a nyugati kultúra. E német - magyar - horvát ajkú, vegyes kultúrájú vidéken a nacionalizmus szele meg sem legyintett. Szülöföldemre a világ távoli pontjairól is majdnem minden évben vissza-visszatértem, figyelmen kívül hagyva a távolságot, pedig sokszor több ezer kilométert kellett megtennem. Meglátogattam szüleimet, barátaimat Cinfalván vagy Sopronban. Ide húzott a szívem..." – mesélte.

   Cinfalvától, a Sopron megyei kis falutól, hol Takács Jenö 1902. szeptember 25-én született Takács Gusztáv és Magyar Gabriella házasságából, nem mindennapi életút vezetett Siegendorfig - hol utolsó napjaiig élt feleségével - s mely ugyanaz a falu, csak 1921 óta Burgenlandhoz tartozik. A magyar - horvát - német ajkú község három kilométerre fekszik a soproni határátkelötöl.

   "Családomban sohasem volt nemzetiségi probléma. Mindkét szülöm vegyes házasságból született. Nagyapáim magyarok voltak, viszont az egyik nagyanyám olasz, a másik pedig bécsi volt. Tehát én monarchiai koktél lettem. Olasz dédapám friauli-udinei vidékröl jött Sopronba, mint cukorgyártási szakember, s amikor Patzenhofer Konrád 1852-ben megalapította a cukorgyárát, a vidék legrégibb ipari üzemét, átjött Cinfalvára."

   “Szülöházam a gyár közelében állt, egy része megvan ma is. A tízes években költöztünk be a községbe, abba a házba, amelyben most lakunk feleségemmel.” - A ház elött, a Kismarton felé vezetö úton egykor Haydn is járhatott, valahányszor az Esterházyak kismartoni kastélyából Eszterházára ment (ma: Fertöd). A környék gazdag zenei hagyományok örzöje. E táj szülötte Liszt Ferenc és Mosonyi Mihály is.

    A gyermek Takács Jenö harmonikus légkörben, zeneszeretö családban nött fel. Édesapját - aki gyermekkorában citerázni tanult, s műkedvelöként csaknem minden hangszeren játszott - gyakran és szívesen hallgatta. Zongoratanulásra azonban csak 12 éves korában került sor Sopronban, Buresch Jenö zeneiskolájában. A zenei tanulmányokkal párhuzamosan végezte középiskolai tanulmányait az Állami Föreálgimnáziumban, a mai Széchenyi Gimnáziumban. Szabad idejét kamarazenéléssel töltötte és hangversenyekre járt. Tizenöt éves korától rendszeresen komponált.    

   "Érettségim után az a kérdés merült fel családunkban, hogy hova menjek tovább tanulni. Már szó volt arról, hogy Nyugat-Magyarországot Ausztriához csatolják, s ha már Cinfalvából Siegendorf lett, nehéz választás eredményeként úgy döntöttünk, hogy  inkább  Bécsbe megyek, mint Pestre."

   A bécsi Zeneakadémián zeneszerzést Joseph Marxtól, ellenponttant Hans Gáltól tanult. - “Zongoratanárom Dr. Paul Weingarten volt - akinek mestere Liszt egykori kiváló tanítványa, Emil Sauer volt. Sauer Lisztnek, Liszt Czernynek, Czerny meg Beethovennek volt tanítványa. Szóval nagymúltú tradícióba kapcsolódtam be. - Mint komponistát, Joseph Marx fedezett föl. Elöször ugyanis Bécsben csak zongora szakra iratkoztam be, de közben persze zenét is szereztem. Marx valamiképpen figyelmes lett rám. Néhány művemet meghallgatta, aztán maga szólított fel, hogy az általa vezetett  zeneszerzés szakra is iratkozzam be. Egyébként óriási szerencsém volt, mind zongora-, mind zeneszerzéstanárom a lehetö legjobb volt."

   Titokban - bár marxista (azaz Marx tanítványa) - bejárt Schönberg elöadásaira is.   Rendszeresen figyelemmel kísérte a hangversenyéletet. - “Nehéz idök voltak, sokat szenvedtünk az éhségtöl és a hidegtöl - azonban boldogok is voltunk, hisz majdnem minden nap hangversenyre, vagy operába mentünk.”

   Zongoraművészi diplomát 1926-ban szerzett. Az oklevél megszerzése után hajóval Pestre utazott, hogy a zeneszerzö-zongoraművészt, tudós-pedagógust, Bartók Bélát meglátogassa. - "Látogatásom napját, július 2-át már korábban lefixáltuk. Bartók maga nyitott ajtót. Negyvennégy éves volt ekkor. Hogy milyen volt? Kis termetű, törékeny, hófehér hajú. Sovány, de friss, egészséges arcszínű - s így fiatalos benyomást keltett. A szoba, ahova bevezetett, faragott népi fabútorokkal volt berendezve és sok színes népi kézimunka díszítette. Miután leültetett, hosszú szünet következett. Nekem kínosan hosszúnak tűnt. Nem is tudom, hogy kezdtük a beszélgetést. Késöbb jöttem rá, hogy hasonló helyzetek nem számítottak rendkívülinek Bartóknál. Évekig eltartott, míg viselkedése velem szemben megváltozott - hanem aztán alaposan: alig tudtuk érdekes beszélgetéseinket befejezni... Szenvedélye volt a tanulás.  Bár nem volt nyelvtehetség, az összehasonlítás végett egyszerre tanult spanyolul és olaszul.  Németül, franciául és angolul is tudott. Késöbb a szlovák és román nyelvben is akkora jártasságra tett szert, hogy gyűjtéseit saját maga le tudta fordítani. Számomra, mint ember, és mint muzsikus, félelmetes jelentöségű volt. - Az évek során több ízben találkoztunk, szoros kapcsolatba kerültünk, így módom volt megfigyelni. Az érzékszervei fantasztikusan fejlettek voltak. Nem csak a hallása, de látása és idegei is kifinomultak voltak. Szinte mindent elöbb érzett, vagy pillantott meg, mint a többiek. S elöbb érezte a szagokat is. Érdekes volt a keze is. Törékeny termetéhez képest majdnemhogy túl erös, idegekkel átszött, izmos zongoristakéz. Ruházata mindig rendben volt, kicsit professzorosan öltözött. Rendszerint sötét öltönyben járt, kerülte a feltűnést. Mellényzsebében órát hordott, gyakran metronómként használta. Ideje órára be volt osztva, rengeteget dolgozott. Titkárra nem tellett neki. Mikor már mindenki szemüveget hordott, ö még a századforduló kellékét, a cvikkert hordta. Ez egy kicsit régimódi benyomásúvá tette. Persze ezek nem fontosak - az egész jelensége megigézö, transzcendens volt. Talán mondhatom, hogy nem e világra való. Azok az emberek is, akik nem ismerték, nagy tisztelettel közeledtek hozzá. A zsenialitás sugárzott róla.”

   Tanulmányai befejeztével 1927-ben szerzödést kötött a kairói konzervatórium (Conservatoire de la musique) zongoraprofesszori állására. A berlini Zeneművészeti Föiskola fennhatósága alatt álló intézmény egyetlen olyan hely volt Kairóban, ahol az európai zenét tanították. Kollegái elsösorban Közép-Európából származtak.

   Mint koncertezö zongoraművész, a követségek - nagykövetségek szalonjaiban a társadalmi események központjába került. - "Találkoztam például Apponyi Albert gróffal, Liszt egykori barátjával. Elmondta, hogy - amikor a Szuezi-csatornát megnyitották 1869-ben - ö ott volt Ferenc József kíséretében. Akkoriban még csacsiháton közlekedtek. Beszélt Lisztröl is, és azt ajánlotta, hogy zongorázzam minden nap Bachot. Mert Bach zenéje az igazán tiszta zene, melyben nem lehet pedállal csalni.” - (Apponyi volt 1920-ban a Párizsba utazó magyar békedelegáció vezetöje, melynek tagja volt Bethlen István és Teleki Pál is. Miután Clemenceautól megkapta a békefeltételeket, Lloyd George brit kormányfö közbenjárásának köszönhetöen gyönyörű szónoki beszédben foglalta össze a magyar küldöttség fö törekvését. Kívánta, hogy a vitatott területek sorsáról népszavazás útján döntsenek, alkalmazzák a Wilson elnök által meghirdetett nemzeti önrendelkezés elvét. Elöterjesztését nem bocsátották vitára, így Apponyi és a küldöttség néhány tagja visszautazott Magyarországra, hogy kidolgozzák a választ. - A nagyhatalmak a magyar jegyzék minden javaslatát, érvét visszautasították - egyetlen pontját sem vették figyelembe a döntéskor.)

   Takács Jenö sokat foglalkozott az arab zenével. Rendszeresen látogatta az Arab Zene Intézete (Institute de la Musique Arabe) elöadásait.

   “Az európai zene ezer év óta állandóan változik, az arab viszont évszázadok óta változatlan. Hogy meddig tart ez a mozdulatlanság? Nem lehet tudni.”

    Fouad király éppen ennek a megvitatása érdekében 1932-ben kongresszust rendezett (Congrčs de la Musique Orientale), melyre kiváló szakembereket hívott meg Európából, az USA-ból és a Közel-Keletröl: többek közt Paul Hindemith-et Berlinböl, Bartók Bélát Budapeströl, Egon Welleszt, a bizánci zene kutatóját Bécsböl, Alois Habát, a negyedhangú zongora feltalálóját Prágából és Curt Sachsot, valamint Erich Moritz von Hornbostelt, a berlini egyetem összehasonlító zenetudományi tanszékének kiváló professzorait. Bartókon kívül különösképpen Sachsnak köszönheti Takács Jenö, hogy érdeklödni kezdett a zenei kutatómunka iránt.

   A kongresszus ideje alatt Takács Jenö együtt dolgozott és huzamosabb idöt töltött együtt Bartók Bélával, kinek emberi és zenészi példája meghatározó jelleggel hatott egész életére. - “Bartók Budapesten idejét csak a munkával töltötte, s elhárította magától a társadalmi szerepléseket. Munkás magányát azzal ellensúlyozta, hogy sokszor és sokat utazott. Mivel többször kerültem abba a szerencsés helyzetbe, hogy vele külföldön találkozzam, így lehetöségem nyílt arra, hogy közelröl megismerhessem. - A kongresszus megnyitása elött, március elsején levelet kaptam töle, melyben arra kért, hogy foglaljak neki szállást egy kis csendes penzióban, mert nem kíván a számára kijelölt nagy szállodában lakni és a szokásos társadalmi cécókon részt venni. Március 15-én érkezett Kairóba. Kint vártam a kairói pályaudvaron. Taxiba szálltunk. Váratlanul két arab is felkapaszkodott. Biztos abban reménykedtek, hogy a kiszállásnál segíthetnek egy kis borravalóért a poggyászt cipelni. Alig tudtam Bartók ernyöjével leparancsolni öket. Bartóknak a Renner penzióban foglaltam szállást, az Emad-el Din utcában. Nagyon boldog idöszak volt, minden nap ünnep volt számunkra. Ez volt az utolsó igazi felhötlen békeesztendö. A kongresszuson hét szekció volt, mindenki választott magának egyet. Az ülések minden délelött 9-11-ig és délutánonként 4-7-ig tartottak. Sachs az V. században alapított öskeresztény kopt egyház zenéjét - melyet az óegyiptomi, hellenisztikus, bizánci és arab hatás formált - gyűjtötte és tanulmányozta. Munkája azért volt nehéz, mert a keresztény arabok nem engedtek hangfelvételt készíteni zenéjükröl. (Késöbb azonban erröl is kiadtak lemezeket.) Hindemith inkább a zeneoktatással, Bartók pedig a fellahok, a parasztok zenéjével foglalkozott." - Feleségének írt levelében így számolt be: “Ördögűzés folyt, tömjénezéssel, örült dobolással, vaduló tánccal és igazi paraszténekléssel. De az uraknak nem tetszett! Sokallották a lármát. Igaz, hogy a dobszótól néha nem hallatszott a melódia, de hát utóvégre nagy lárma kell, hogy az ördögöt megijesszük. A melódiák meg szépek voltak, az asszonyok nagy meggyözödéssel énekeltek. Ritka ember az, aki ilyesmibe bele tud helyezkedni, aki ezeket az embereket meg tudja érteni. A komisszió urai nem ebböl a fajtából valók.”

   A kongresszus káprázatos pompa keretében zajlott le. Résztvevöi napközben keményen dolgoztak. - “Esténként 10-töl meg az arab kinn- és bennszülöttek hangversenyein vettünk részt. Különféle együttesek voltak Algírból, Tuniszból, Tripoliszból, Palesztinából, Szíriából, Törökországból, Mezopotámiából és Arábia országaiból. Bartók panaszkodott is, hogy nem kaptuk meg elöre a programot. Így elmélyült munkát nem lehetett végezni. Igaz, az idö is igen rövid volt. - Egy alkalommal Bartók arra kért, hogy vigyem ki a sivatagba autón, szeretne körülnézni és rovarokat gyűjteni. El is vittem Kairótól nem messze, a sivatag szélén fekvö Maadi villanegyedbe. Onnan egyedül, gyalogszerrel vágott neki a köves, homokos sivatagnak. Már esteledett, a társaság már aggódott érte, hogy eltévedt. Barátaimmal több autóval keresésére indultunk. Végül megpillantottuk a homokbuckák közt, amint imbolygó járásával, a megszokott sötét ruhájában, fekete kalapban közeledett felénk, kezében spirituszos üveggel, melyben több rovar volt, a hóna alatt, zsebében meg néhány szép kövel. Büszkén mutogatta és magyarázta a talált kincseket. Szenvedélyes ásványgyűjtö volt. De gyűjtött például lepkéket meg különféle növényeket is. Mindez valamilyen formában a természettel függött össze. Mindent szeretett, ami igaz, ami természetes és hamisíthatatlan. Innen adódhatott a népzene iránti érdeklödése is. Ha gyűjtöszenvedélye a pénzre irányult volna, már rég milliárdos lett volna. Egyébként rendkívül takarékos volt. Utált minden pazarlást, a pénz pazarlását is és az idö pazarlását is. Time is money - az idö pénz - mondja az amerikai. Nála inkább fordítva volt: a pénz biztosította számára az idöt, melyet zeneszerzésre, népdalgyűjtésre fordíthatott.”

  "Egy alkalommal, pontosan is tudom: március 20-án szaharai kirándulásra vittem a Sakkara piramishoz Paul Hindemithet, Egon Welleszt és Bartókot. Átcikázott bennem - a kisördög hatására - a gondolat: ha most autómmal balesetet szenvednénk, s ök hárman odavesznének, én meg megmaradnék, jókora konkurenciát gyözhetnék le... Mondanom sem kell, hogy ilyen gondolataim csak a sötétben támadtak. Tény viszont, hogy a sivatagban elakadt az autóm. Ilyenkor nincs mit tenni: ki kell szállni és meg kell tolni. Bartók azonban nem szállt ki, azt mondta szálljon csak ki Hindemith - aki igen jó húsban volt - és Wellesz, ö alig 50 kilót nyom, az ö súlya nem számít. Mire Hindemith megjegyezte: mindig tudta, hogy Bartók könnyű zeneszerzö..."

   “Megtekintettük Bartókkal a városban a forgó dervisek táncát - ez életem legnagyobb élményei közé tartozik - csavarogtunk a bazár-negyedben, majd nálunk vacsorázott. Este 11-kor felkerekedtünk, és holdvilágnál megnéztük a Holt várost, azaz a régi temetöt. Alacsony, többnyire földszintes házak, rajtuk ajtó, ablak - de a házakban sírok vannak. Egy-egy ház ablakából lámpafény szűrödik ki - ilyenkor a családtagok ott töltik az éjjelt imádkozva. Itt-ott egy-egy kupolás építmény: egy-egy elökelöségnek, kalifának sírja. Mindenütt kísérteties nagy-nagy némaság. A holt város közepén azonban egy kis szigetként zsibongó kávéházak, nyitott bazárok, s mindez éjfélkor - s minden kapható, ami az élöknek kell. - Tutanhamon fáraó nemrég, 1922-ben feltárt sírjából aranyból domborított, féldrágakö és üvegpaszta berakással díszített halotti maszkját és a szinte érintetlenül maradt, lenyűgözöen gyönyörű és változatos kincseit csodáltuk meg március 22-én az egyiptomi múzeumban. Bartók azt mondta, hogy ez volt a legszebb és legérdekesebb, amit eddig látott. Egyébként sohasem láttam Bartókot olyan jókedvűnek, közlékenynek, mint Kairóban. Ha megfelelö társaságra talált, kilépett zárkózottságából, elemében volt, beszédessé vált, kérdezgetett, tréfálkozott és nem egyszer diákosan pajkos volt - szinte más emberré lett. Budapesten sosem láttam ilyen hangulatban.” - Hazatérve Bartók köszönölevelet írt: “Igen tisztelt Takács Ur! Köszönet a tegnap érkezett fényképekért. Én már régebben akartam volna írni, megköszönni kalauzolásait és minden egyéb segítségét, amiben ottlétemkor részesített...”

   A kongresszus idején a Fülöp-szigeteki Manilából kapott meghívást az egyetem zongora- és  zeneszerzés-tanszékének vezetésére. Sachs, Hornbostel és Bartók beszélték rá, hogy fogadja el az állást, hiszen köztudomású, hogy primitív törzsek is laknak a szigeteken, s így majd alkalma nyílik arra, hogy ösi zenéjüket, szokásaikat összegyűjtse és megörökítse. - “Nem lelkesedtem igazán, de igent mondtam... Két tanévet töltöttem Manilában.”  

  A kutatómunka igen bonyolult feladatok elé állította. - "A szigetország északi részében még fejvadász törzsek éltek. Éjjel a fákon aludtak, régi veszélyes szertartásaik voltak: legyözött ellenségeiknek levágták a fejét. A fejvadászat ugyan állítólag már nem volt szokásban. De csak állítólag... " - Tolmácsot kellett fogadnia, aki a tagalok nyelvet le tudta számára angolra fordítani. Hajón, autón, gyalog, lóháton, repülögépen, kocsin barangolta be a nomád törzsek birodalmait. Kutatásainak eredményeit, fonogrammjait, naplójegyzeteit, hangszergyűjteményét Európába küldte. Hangfelvételeit a berlini Phonogramm Archiv-ban helyezte el.

  Ahogy Kairóból a tanítási szünetekben mindig Európába utazott koncertezni, a manilai idöszakban Indonéziába, Hong Kongba látogatott. Hajóval és vonattal kétszer is bejárta Japánt és Kínát.

   Európai hangversenykörútja során Bécsben, Budapesten, majd Németország, Hollandia és Olaszország különbözö városaiban játszott - majd ismét Egyiptomban tanított a kairói konzervatóriumban.

   “Huszonhat részböl álló koncert- és elöadássorozatot tartottam a kairói rádióban William Byrdtöl Igor Sztravinszkijig címmel, mely négy évszázad zongoramuzsikájának történelmét ölelte föl. Egy-egy elöadás negyven percig tartott. Az embernek nemcsak beszélnie kellett, hanem el is kellett játszani a darabokat - s mindezt természetesen egyenes adásban közvetítették.”

   Majd ismét hangversenyek következtek - Ismaliától a görög szigeteken át Berlinig - s eljutott Amerikába is. Onnan Németországot kikerülve Olaszországon keresztül érkezett 1939-ben Magyarországra. Nem tért vissza Ausztriába. Lemondott a nagynémet birodalomhoz való tartozással automatikusan járó német állampolgárságról, ugyanis nem akart semmiféle kontaktust tartani annak hivatalos szerveivel. Sopronba költözött, felvette a magyar állampolgárságot. - "Magyarországra, öseim hazájára mindig nagy szeretettel gondolok. A magyarok segítökészek voltak s nehéz idökben felkaroltak. Ide való költözésemet nem bántam meg soha."

   Elöször a szombathelyi Városi Zeneiskolában tanított zongorát, majd a pécsi konzervatórium igazgatója lett, vezette a városi zenekart és az ö feladata volt a hangversenyélet szervezése is. -"Nagyon jól éreztük magunkat. Jó környezet volt. Kaptunk pénzt a hangversenyekre, zenekarra, mindenre. Az erdélyi származású polgármester, Esztergár Lajos tele volt lelkesedéssel, és az 1929-es világméretű gazdasági válság után csodavilágot teremtett. Pécs igazi magyar Athénné vált.”

   Pécsett ismerkedett meg az akkor alig harmincéves Weöres Sándorral, akit ma is Bartókhoz hasonló tehetségnek tart.

   Éppen az igazgatói irodában tartózkodott, amikor a hivatalsegéd jelentette, hogy egy úr keresi. Weöres Sándor volt ez az úr, akit Pécs a költészet megtestesítöjének tartott. Akkoriban a Városi Könyvtár igazgatói tisztségét töltötte be. - “Kicsi, egzotikus, vékony ember állt elöttem, nagy, okos szemekkel - gyűrött ruhában. Egy kisvendéglöbe mentünk, abba, amelyben naponta ebédeltem. Azon töprengtem - látván a törékeny testalkatú költöt - megrendeljem-e ma is a szokásos ebéd utáni deci boromat? Óvatos kérdésemre, hogy inna-e velem szívesen, nyílt tekintettel válaszolt: hát te nem tudod, hogy én iszákos vagyok? (Mint késöbb kiderült, abban az idöben tényleg erösen ivott - méghozzá abszintot - s ez eléggé tönkretette.) - Néhány pohár bor elfogyasztása után azzal a képtelen ötlettel állt elö, hogy látogassuk meg a színház drámai hösnöjét. Bolyongtunk a város zegzugos utcáin. Éjjel tizenegy volt már, nem éppen vizitidö. Igyekeztem lebeszélni róla, de nem hagyta magát. Közben hatalmas zápor kerekedett, börig áztunk. Sanyika kavicsokat szedett ki a patakként zúgó árból, s azokkal próbált bejelentkezni a művésznö ablakán. Senki sem nyitott ajtót. - Weöres Sándor tizenöt éves volt, amikor Kodály Zoltán megzenésítette az Öregek című versét - s a köztudatba ekkor érett költöként robbant be: Igen kedves, mondhatni gyöngéd egyéniségét mindenki nagyon szerette. Az is jellemzö, hogy Sanyikának hívták - hisz viselkedésében mindig maradt valami gyermekiesség.  Pécsett végezte az egyetemet, nem csoda, hogy a polgármester öt is ide akarta kötni. Megbízta azzal, hogy az Egyetemi Könyvtárban letétben levö, de a város tulajdonát képezö könyvek katalógusából szedje ki a város könyveinek céduláit, meg hogy a könyveket - segédekkel - áthozza a városi könyvtárba. - Rendkívüli tehetségű ember volt, Baumgarten- és Herder-díjat is kapott. Ugyanaz a zsenialitás sugárzott belöle, mint Bartókból. Persze nem volt olyan racionális, hanem inkább spontán. - Nem akart nagyobb költö lenni senkinél. Mindig arra törekedett, hogy a benne rejlö, vele született vagy késöbb összegyűlt anyagot mennél hiánytalanabbul kivetítse. Nem érdekelte, hogy verseit értik-e, olvassák-e. Hogy érnek-e valamit vagy sem. Elutasította a pillanatnyi tetszés olcsó örömét. Nem a vágyairól, érzéseiröl írt. Szuggesztivitásra törekedett, az idegek borzolására. Versei intellektuális igényeket fakasztanak, belölük maga a szeretet süt, mely irányában nem maradhat közömbös az ember.”

  Weöres verseire több művet komponált. Többek közt egyik fö művét, az Ének a Teremtésröl c. oratóriumot. Amikor elkészült vele, meghívta néhány barátját, hogy bemutassa nekik zongorán. A kis partin megjelent Weöres Sándor kíséretében egy ifjú hölgy, Pasteiner Éva Budapeströl, aki a Mecsek szállodában töltött néhány napot. Épp akkor vált el Jékely Zoltán költötöl. - Az ismeretségböl hamarosan házasság lett.

   A háború után, 1945-ben Pécsre költözött egy idöre Kodály Zoltán a feleségével, Sándor /Schlesinger/ Emmával. - "Miután Pécset az oroszok harcok nélkül foglalták el, a várost nem bombázták, volt tartalékunk élelemböl elég. Maros Rudolf kollegámmal elmentünk a polgármesterhez, és kértük, hogy hívja meg a város Kodályékat. Ö támogatta tervünket, vállalta a költségeket. Nekünk csak lakásról és élelmiszerszállításról kellett gondoskodnunk.” - Kodály naponta lejárt a konzervatóriumba, beült az órákra. itt volt módja elöször kipróbálni zenepedagógiai elgondolásait.

   Takács ismét hangversenykörútra ment - majd 1947 novemberétöl a Magyar Intézet meghívására Rómában tartózkodott 1948 márciusáig. Mikor hazaérkezett, akkor mondta be a rádió, hogy a kommunista párt egyesült a szociáldemokratákkal. Nyugtalan korszak következett: “senkinek sem volt biztonságban az élete - még a kommunistáknak sem...” - Nehéz döntés eredményeként, mielött a vasfüggöny végleg legördült volna - elhagyta feleségével együtt Magyarországot. - “Elegem volt a diktatúrából. Mind a jobb-, mind a baloldaliból. Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy elölröl kell kezdjük az életet.”

   Nyugatra érkezvén a barátok révén hangversenyeket, rádióelöadásokat tartott - Genfben a konzervatóriumban vendégtanár volt - míg 1952-ben Amerikába hívták az Ohio állambeli Cincinnatibe, ahol az egyetem zenei college-ában (College-Conservatory University of Cincinnati) tanított zongorát. - “Szépen bútorozott lakás várt minket zongorával és megtöltött hűtöszekrénnyel. Igazán ideális munkakörülményeket biztosítottak számomra Amerikában.” - Az egyetemnek nehézséget nem ismerö száztagú szimfonikus zenekara, negyven tagú kamarazenekara, ragyogó operatársulata, három nagy és több kis kórusa, kiválóan felszerelt könyvtára és mikrofilmtára volt. Tizennyolc évet töltött Amerikában, mint zongora- és zeneszerzés professzor. Megkapta a “Fellow the graduate school” rangot és a “Professor emeritus” címet. Szíve visszahúzta Európába, azon belül is elsösorban szülöfalujába, Cinfalvára.

   “Azt állítják a burgenlandiakról, hogy két rendkívüli tulajdonság jellemzi öket: a szülöföld szeretete és a vándorlási kedv. Az Amerikai Egyesült Államokban több burgenlandi él, mint magában Burgenlandban. Sokan pendliznek, mire elérik munkahelyüket. Én is ingáztam egész életem folyamán. Ez persze sokszor több ezer kilométert is jelentett. Legalább negyvenszer repültem át az Atlanti óceánt, hogy zongoraművészi, zeneszerzöi és karmesteri hivatásomat Európában is gyakorolhassam. Évente utaztam Skandináviától Portugáliáig, Angliától Magyarországig - hogy végül Cinfalván, vagy Grundlseen pihenhessek és dolgozhassam.”

   “Szülöföldem fejlödését évröl évre megfigyelhettem. Kismarton kulturális, kereskedelmi, turisztikai központ lett, valódi kongresszus-város. A Fertö tó vidéke - jól ismerem, mert nagyszüleimnél gyerekkoromban sokszor voltam Ruszton, mely az idök folyamán fürdö- és természeti paradicsommá vált. Sajnos, a fonák dolgokat is látom: sok termöföldet lebetonoztak, túl sok a szemét, az autó - az elkerülhetetlen kíséröjelenségek, amik fenyegetik világunkat.”

   Cinfalván jobbnál jobb művek születtek, a bemutatók egymást érték. Az elismerés sem maradt el: megkapta Burgenland Tartomány Zenei Kulturális Díját (1976), Liszt-emlékéremmel tüntették ki (1977); Bartók-emlékérmet (1981), Kéry-kitüntetést (1982) kapott; majd Cinfalva emlékgyűrűje (1982) után a Kodály-emlékérem következett (1983). A Gráci Zeneművészeti Föiskola és az Osztrák Zeneszerzök Szövetségének tiszteletbeli tagjává választották (1987). Budapesten Bartók-Pásztory-díjban részesült (1990) - majd a köztársasági elnök a Magyar Köztársaság Érdemrendjének kis keresztjében részesítette (1994). A tartományfönök Burgenland Komturkeresztjét adta át (1997), majd a magyar kulturális miniszter Pro Cultura Hungarica emlékplakettel ismerte el tevékenységét (2000).

   Bécsben a Szövetségi Kancellári Hivatal tükörtermében 2002. március 1-én Franz Morak államtitkár átadta az osztrák államfö kitüntetését, a tudományok és művészetek területén kifejtett munkájáért az Osztrák Nagykereszt I. fokozatát.

   Takács Jenö egész munkásságára jellemzö volt a zeneszeretetre nevelö elhivatottság. Zongora- és zeneszerzéstanárként, tanszékvezetöként, igazgatóként az évek során rengeteg növendék került ki a keze alól. - “Mint zongora- vagy zeneszerzéstanár, nem volt jól bevált módszerem. Mégis - még távoli országokból is - jöttek hozzám tehetséges fiatalok, hogy nálam tanulhassanak.” - Zeneszerzöként behatóan foglalkozott a zenepedagógiával. Fontosnak tartotta, hogy az ifjúság ne csak száraz technikai gyakorlatokon nevelödjék. Szívesen írt számukra olyan darabokat, melyeknek jelentös része a különféle népek sokszínű zenei kultúrájára épült s melyekben szem elött tartotta a pedagógiai fokozatosság elvét. - “Lényeges, hogy az ifjúságnak szánt zeneirodalom is művészileg értékes legyen, s megfeleljen a gyermek gondolat- és érzésvilágának. A zongoratanárok nagy része azt tanítja az ifjúságnak, amit ö tanult kezdö korában: a századvég (XIX-XX. század fordulója) nagyrészt értéktelen tandarabjait. Az utóbbi években Bartók és Kodály hatására a helyzet fokról fokra javul. A kezdök számára komponált műveket át kell gondolni mind technikailag, mind szakmailag - s nem kell mindenáron az atonalitásra törekedni.”

  Zeneszerzöi hitvallása, alkotóművészetéröl a Sopron vármegye c. folyóirat 1925. január 14-i számában az akkor 23 éves ifjú mester így nyilatkozott:

  "A művészi felfogásom? Egyszerűen úgy fogalmazhatnám meg, hogy kétféle zenét ismerek: tisztességeset és szélhámost. Én magam nem tartozom egyik irányhoz sem, olyan muzsikát csinálok és úgy, ahogy éppen érzésem, hangulatom megkívánja. Rokonságot érzek Debussyvel és föleg Bartók Bélával: a zenémet bizonyos értelemben nacionálisnak nevezhetném, mert mindennek alapjául az ösmelódiát tekintem, a népies /sic! / motívumot és műveimben gyakran használok fel olyan elemeket, melyeket az ösmagyar népdalból merítek. De hisz nem is fontos, hogy tonális vagy atonális, Schönbergiánus vagy akárki más a komponista: fö, hogy egy egész ember álljon a mű mögött, és ez csak azt fejezze ki és úgy, amit és ahogy az ember érez és él, örül és szenved, hisz és tagad és vágyódik..."

   A kompozíciós munka folyamatáról így nyilatkozott: “Rendszerint improvizálgatok a zongorán, s ha jó ötletem támad, föl is jegyzem. Idönként az ötletet továbbfejlesztem, vagy egy meglevöhöz kapcsolom hozzá. Néha könnyedén sikerül valamit létrehoznom - máskor meg nem jut eszembe semmi. Megmosolygom azokat a kritikusaimat, akik azt állítják, hogy darabjaim oly könnyednek tűnnek, mintha improvizálnék. El sem képzelik, hogy milyen nehéz ezeket a rögtönzéseket lejegyezni! Sokszor egy-két perces anyag leírása két-három órai munkát igényel. S hogy hány és hány tisztázatot készítek! Gyakran még a kiadótól is visszakérem a kéziratot, hogy változtassak rajta. Ha az az érzésem, hogy nem úgy sikerült a mű, mint ahogy szerettem volna, nem adom nyomtatásba. Százával vannak vázlataim, melyeket nem adtam ki. Munkámban azonban nem tud semmi megzavarni. Ha szól a telefon, ha ebédhez hívnak, ha látogató érkezik - mindez csak pillanatnyi kiesést jelent. Általában ott tudom folytatni, ahol abbahagytam.”

   Az elektronikus zenét a kezdetektöl fogva ismeri. - “Sajnos az a hiba, hogy nem fedezhetö fel az egyes alkotások közt lényeges különbség. Egyik olyan, mint a másik. S az idök folyamán sem észlelhetö rajtuk semmi haladás vagy változás - az elsö művek épp olyan hanghatást keltenek, mint a maiak.”

   “Az utóbbi évtizedek zeneszerzö-műhelyeiben az anyaggyűjtés és a kísérletezés bösége dominált. Ezt ugyan nem szabad lebecsülni, de egyre inkább izgat az a kérdés - s ezzel nem vagyok egyedül - mikor válik már, s válik-e egyáltalán a matéria művészetté? A barkácsolás, a fizikai fájdalmat okozó hangerö, a sokatmondóan hangzó technikai kollázs eredménye vigasztalhatatlanul lehangoló. A hallgatóság hatványozott formában kapja azt a füleket ostromló agresszív hangzást, zenei szennyet, amit a mindennapi életben tapasztal akár a munkahelyén, akár a diszkóban.”

  Szomorúan állapította meg: ”Úgy tűnik, ma a számítógép fontosabb lesz a zenében, mint az összhangzattan vagy az ellenpont ismerete.”

   Mint alkotóművész, minden irányzatot jól ismer, minden külsö hatást befogad, de sohasem szegödik egyetlen stílus szolgálatába sem. Régi és modern elemek keverednek műveiben, mindig aszerint, ahogy azt az abban rejlö gondolat megköveteli. Zenei elödeinek Debussyt, Ravelt, Joseph Marxot tekinti, tölük a harmóniák és a hangszerelés impresszionista színeinek gazdagságát örökölte. Bartók hatása: a témák feldolgozásának módja és az érdeklödés az emberiség zenei ösrétege iránt. Igen sok műve folklorisztikus hangulatú, de alkotásai nem egyetlen nép zenéjére épülnek, művészete magába olvasztja szinte a világ valamennyi népének ösi dallamvilágát. - A műveibe beágyazódó magyar népzenei anyag nem a közvetlen megismerésen alapul, hanem pályatársainak, elsösorban Bartóknak és Kodálynak, valamint tanítványainak művein keresztül közvetítödik. Hatnak rá a hangnemi és ritmikai sajátságok - elsösorban a pentatónia és a kanásztánc ritmus, valamint a parlando-rubato elöadásmód. Születtek eredeti magyar népdalt feldolgozó, illetve annak modorában komponált művei is: az Op. 43. Nr. 4-es Rapszódia zongorára, melyre a népi hangszeres improvizációs technika a jellemzö; az Op. 49-es hegedű- zongorára írt Rapszódia, melynek egyrészt a Görög Ilona ballada, másrészt egy XVI. századi tánc az ihletöje. Ugyancsak népzenei hatásokkal teli az Op. 53-as Miniature, mely a Holdbéli csónakos mesejáték színpadi zenéjének alapja. Pentaton fordulatok s a gardon játékmódjának utánzása a nagybögön jelzik a népzenei hátteret. - Közvetlen, élö népzenét a Közel- s Távol-Keleten hallott. - Kompozíciós szempontból a Pécsett töltött éveit nevezhetjük magyar periódusának. Zeneszerzöként ekkor leginkább a XVI-XVII. század magyar föúri udvari zene érdekli leginkább, ennek hatása érzödik Op. 42, Op. 47 és Op. 48-as művén. Magyar szellemben írott szerzeményei - melynek se szeri, se száma - nem kizárólag Magyarországon keletkeztek. Kairóban írta pl. az Op. 30-as Kleine Musik für Blockflöte művét; dudazene imitációt, illetve pasztorális hangvételt hallhatunk a Hommage to Pan Op. 87-es négy klarinétra írott művében.

  Az 1950-60-as években klasszikus formai kereteken belül mozgott, de alkotásai áthatották a friss amerikai modern zenei irányzatok is, mindezek mellett megörizte a népi keleti hatásokat és Bach ellenpontos szerkesztését is. - Sokoldalúság jellemzi kései periódusát, műveiben is az örökös fejlödni vágyás tükrözödik. Hol ösztönösen, hol tudatosan olvasztja be a zenei környezet elemeit - rá is jellemzö a szerializmus, strukturalizmus, kompozícióiban jelen van az aleatória, a clusterek (Op. 92) és a fürtakkordok használata (Op. 77) - de egyetlen stílusirányzatot sem követ vakon.

  "Sohasem határoztam el elöre, hogy hogyan komponáljak, csak azt, hogy mit. Nem szegödtem egyetlen stílus, egyetlen irányzat szolgálatába sem. Mondanivalóm határozta meg mindig, hogy milyen technikát, stilisztikai eszközt használok fel. Az új hangzásokat és zeneszerzési technikákat alapvetöen abból a szempontból vizsgálom, hogy mit tudok belölük saját műveimben hasznosítani. Amit felhasználhatónak találok, beépítem személyes stílusomba. Egy olyan embernél, mint én, aki szinte egész életében utazott, természetes, hogy mindenhonnan, ahol élt, benyomásokat szerzett és ezeket feldolgozta. Egyiptom, a Fülöp-szigetek, Japán, Kína... Ezt nem úgy értem, hogy én mindezeknek az országoknak a népzenéjét felhasználom, hanem hogy az én zenémre ösztönzöleg hatottak ezek a kultúrák, mint az amerikai  is. De hatott minden, amit átéltem: két világháború, gazdasági válságok, nyugtalanság, terrorizmus, földrengés, környezetszennyezés. Ilyen dolgok mindenkire hatnak - s így természetesen egy zeneszerzöre is. S minden bizonnyal közvetett módon az alkotásokra is. Kései műveimben mindinkább eltávolodtam az úgynevezett tonalitástól. Sokszor nem használok ütemvonalakat, hanem idömértékeket, ezek határozzák meg a zenei történések - a hangok és a velük egyenragúan fontos szünetek - hosszúságát. Mindig megmaradtam a zenei elvek mellett, és nem a szerkesztést tettem elötérbe. Bartók, mikor az elsö Quartettjét írta, megállapította, hogy egy mestermű az alkotójának az életrajzát tartalmazza. Ez a bartóki megállapítás rám különösen alkalmas, mert azok a benyomások, amiket utazásaim és föleg hosszabb külföldi tartózkodásaim alatt nyertem, visszatükrözödnek a műveimben. Elektronikus zenével nem foglalkozom, ez kívül esik érdeklödési körömön. S hogy melyik a legkedvesebb művem? Hát ez olyan, mintha egy anyától azt kérdeznék, melyik a legkedvesebb gyereke. De ha gondolkodom, van egy hegedű szonátám a Sonata Concertante, amit szeretek, a zenekari dolgokból a Szerenád Op. 83, mely régi gráci táncok után ihletett darab. Most jelentek meg CD-n a zongora műveim azok közül a Toccata, a Második Toccata, a  Koncert-Etüd... Aztán van egy 2 fúvósötösre írott Hat bagatell, amit nagyon ritkán játszanak, azért, mert nehezen alakul egy dupla fúvósötös. Vannak ilyen mostohagyerekek... Nagyon sajnálom, hogy például az énekkari műveim nincsenek műsoron, pedig van egy egész csomó, talán 20-25 is. Amerikában aztán Németországban jelentek meg. Nem terjesztik, propagálják igazán a kiadók."

   "Verseket midig szívesen olvastam, sokat meg is zenésítettem. Kapcsolatom volt az egész magyar kortárs irodalommal. Örzöm Csorba Gyözö, Jékely Zoltán, Weöres Sándor leveleit, akik a legjobb barátaim voltak. Sajnos már nem élnek, halálukat nagyon fájlalom. Takáts Gyulával még mindig levelezünk, Kaposváron él. Verseit a festészet, képeit a költészet hatja át. Mindkét területen maradandót alkotott. - Ismertem egy csomó festöt is, szobrászt is, különösen mikor a háború elött Párizsban voltam, sok francia művésszel voltam együtt. S persze elsö volt, ha az ember valahova megérkezett, hogy múzeumba ment és képeket nézegetett. De a képek nem inspiráltak közvetlenül zeneszerzésre."

   “A 70-es 80-as években is rengeteget komponáltam, úgyszólván kizárólag megrendelésre dolgoztam. Ez - ha nem is hoz sokat a konyhára, biztos lehet benne az ember, hogy a művét elöadják - s feltehetöen többször is. Megrendelésre dolgozni nem szégyen: a Sixtusi kápolna freskóit, vagy a Mózest is megrendelésre készítette Michelangelo - s ezernyi példát sorolhatnánk a zeneirodalomból is. Az egyetlen lényeg: a minöség.”

  “Sokat gondolkoztam azon, hol helyezzem el hagyatékomat: kottáimat, kézirataimat, vázlataimat, elöadásaim anyagát, fényképeimet. Összegyűjtöttem levelezésemet Bartókkal, Alban Berggel zeneszerzökkel, karmesterekkel, más kortársakkal. Külön vannak a magyar, a német és az angol nyelvűek. El akartam öket adni, több százezer schillinget is kaphatnék értük, de rájöttem, hogy nem adhatom el... Persze sajnálnám is, ha nem maradnának egyben, mert ezek mind olyan levelek, amik nekem vannak címezve, kár volna szétszaggatni öket.” - Munkásságáról a Gráci Zeneművészeti Egyetemen dokumentációs központot rendeztek be. Itt nyertek elhelyezést a róla megjelent tanulmányok és kritikák, a levelezése, valamint itt hozzáférhetöek az érdeklödök számára nyomtatott és kéziratos szerzeményei kottán vagy mikrofilmen. Ezek másodpéldánya, valamint sok kéziratos mű fénymásolata, kompozícióiról készült több mint száz hangfelvétel, hanglemez, CD és kazetta a bécsi Nationalbibliothek zenei osztályán található. A kismartoni Tartományi Múzeumban (Landesmuseum Eisenstadt) a fényképek, kitüntetések és diplomák találhatóak. A Baranya Megyei Könyvtár zenemütárában van a Pécsett töltött éveit dokumentáló anyag.    

   "Életemet és műveimet egyetlenegy mondattal így foglalhatom össze: Takács Jenö zeneszerzö, aki 1902. augusztus 25-én született Siegendorfban és számos hosszúra nyúlt külföldi tartózkodás után ismét ott él, barátaihoz, Bartókhoz és Kodályhoz hasonlóan a képzett muzsikus típusát testesíti meg, műveibe olvasztva az Európán kívüli kultúrák hatásait is."

   Isten nyugosztalja.